Volt egyszer egy Saysán nevű falu a perzsiai hegyekben. Háromezren laktak a faluban, és ebből 2700-an bahá’iok voltak. Olyan messze volt ez a hely mindentől, és olyan rosszak voltak az utak, hogy az emberek alig hagyták el a falut.

De egy napon, sok bahá’i úgy döntött, hogy meglátogatják Bahá’u’lláh-t Akkóban, még ha ezért több mint ezerszáz kilométert kell is gyalogolniuk, hegyeken és sivatagokon át. 

Amikor odaérkeztek, nagyon boldogok voltak, hogy megláthatták Őt, de nagyon szomorúak voltak amiatt, hogy Bahá’u’lláh be van zárva, nincs elég ennivalója, és kilenc éve nem látott már sem fákat, sem füvet, sem virágot.

"Gyere el a falunkba" mondták Bahá'u'lláh-nak. "Mindent megteszünk, hogy kényelmesen legyél."

De Bahá'u'lláh nem mehetett velük, hiszen fogoly volt. Szomorúan készültek hazamenni a falujukba. Mielőtt azonban elindultak volna, Bahá'u'lláh odaadott nekik néhány krumplit, és azt mondta: "Ültessétek ezt el a falutokban. Nagyon hasznos növény."

A Saysáni bahá’iok még soha nem láttak krumplit. Síbzamínínek nevezték el, ami perzsául azt jelenti, hogy "földi alma". A bahá’iok megfogadták Bahá'u'lláh tanácsát, hazavitték a furcsa zöldséget, és elültették a földjükön. Az évek során megszerették, és egyre többet ültettek belőle.

Néhány évvel később, az időjárás rosszra fordult, a termények leromlottak. Az emberek csak nézték tehetlenül, ahogy a búza és a kukorica kiszáradt és elpusztult. Nagyon aggódtak. De a krumpli, amit Bahá'u'lláh-tól kaptak, mind megmaradt, és ezért meg tudtak etetni mindenkit a faluban. Senki nem halt éhen.

Egy kis idővel ezután, két hívő újra megtette a hosszú utat Akkóba. Most két cserepet vittek a vállukon, benne két nárciszhagymával. Amikor találtak egy kis vizet az úton, megálltak és meglocsolták a nárciszokat. Mire odaérték Akkóba, már szép virág lett belőlük, amit Bahá'u'lláh-nak adtak ajándékba, hálából a burgonyáért.