Volt egy ’Abdu’l-Karím nevű egyiptomi kereskedő, aki lángolt Isten szeretetének tüzétől és égett a vágytól, hogy Bahá’u’lláh elé járulhasson. Ezért írásban engedélyt kért, hogy ellátogathasson a Szentföldre.

Bahá’u’lláh azt válaszolta neki, hogy elmehet zarándoklatra, de csak miután kifizette minden adósságát. ’Abdu’l-Karímnak pedig nagy volt a kereskedése és sok-sok tartozása volt. Amikor megkapta Bahá’u’lláh válaszát, azonnal engedelmeskedett és elkezdte visszafizetni azt a pénzt, amivel a hitelezőinek tartozott.

 Meglepetésére azonban kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű. Le kellett állni a kereskedésének kibővítésével. Minden alkalommal, amikor pénzhez jutott, kifizette az egyik adósságát, ahelyett, hogy eladásra új árut vásárolt volna. A kereskedése egyre jobban szűkült és szűkült, míg végül öt év múlva, amikor minden adósságát kifizette, ’Abdu’l-Karím már nem volt többé gazdag ember. Sőt valójában csak annyi pénze volt, hogy gondoskodjon a feleségéről és jegyet vegyen az egyik Szentföldre tartó hajóra. Nem utazott kényelemben, amelyhez gazdag kereskedőként hozzászokott; a fedélzeten maradt, és alig tudta melegen tartani magát a csípős széltől.

Azon a napon, amikor ’Abdu’l-Karím hajója megérkezőben volt Haifába, Bahá’u’lláh azt mondta a családjának, hogy egy nagy tiszteletben álló vendéget vár. Egy kocsit küldtek a kikötőbe, hogy felvegye a nagyrabecsült kereskedőt és elvigye Akkóba. De az a férfi, aki ’Abdu’l-Karímot kereste, egy gazdag kereskedőt várt és nem ismerte fel azt a szegényes öltözetű embert, aki csupán csak kevés ingóságot cipelve jött le a hajóról. Így visszament és jelentette, hogy a vendég nem érkezett meg.

Próbáljátok elképzelni ’Abdu’l-Karím csalódottságát, amikor látta, hogy senki sem fogadja őt a kikötőben. Nem ismert senkit sem Haifában, és még elegendő pénze se volt, hogy elkocsizzon Akkóba. Leült egy padra szomorúságba süllyedve. Akaratlan gondolatok lopództak a fejébe. Bahá’u’lláh valóban elfelejtette volna őt? Azért szabadult meg minden kötelezettségétől, hogy az Úr színe elé járulhasson, csak azért, hogy most egy idegen földön találja magát és nincsen senki, akihez fordulhatna. Ó, mennyire is boldog volt, miközben a zarándokútra készült. Ez lett volna a vége a készülődés hosszú éveinek?

Annak ellenére, amit jelentettek Neki, Bahá’u’lláh természetesen tudta, hogy a Vendége megérkezett. Ezért ez alkalommal ’Abdu’l-Bahát kérte meg, hogy Haifába menjen és a nagyrabecsült kereskedőt hozza a Színe elé.

Amikor ’Abdu’l-Bahá megérkezett a kikötőbe, azonnal rájött, hogy a nagy tiszteletben álló vendég nem más volt, mint az a magányos ember, aki szomorúságba merülve ült a padon. Odament hozzá, szeretettel és odaadással üdvözölte, majd elmagyarázta neki, hogy mi is történt. Ekkor már késő volt és esteledett. Megkérdezte ’Abdu’l-Karímot, hogy még aznap este óhajt-e Akkóba menni vagy vár másnap reggelig. Mindazon keserű gondolatokkal, amik megfordultak a fejében, ’Abdu’l-Karím úgy érezte, hogy nem áll készen Bahá’u’lláh színe elé járulni. Imával és meditációval akarta tölteni az éjszakát, hogy felkészüljön arra a nagyszerű jótéteményre, ami rá várt.

’Abdu’l-Bahá természetesen ezt megértette. Leült a padra ’Abdu’l-Karím mellé, kitárta a hosszú köpönyegét, amit viselt, és köré csavarta, hogy mindkettőjük ugyanúgy védve legyen a hidegtől. ’Abdu’l-Bahá és ’Abdu’l-Karím az egész éjszakán keresztül imádkoztak és hagyták, hogy a Királyság öröme töltse el a lelküket.

Aztán reggel ’Abdu’l-Karím szabadon és megtisztulva, megjelent Bahá’u’lláh előtt, és bőséges isteni szeretetben és jótéteményben részesült.