’Akkóban ’Abdu’l-Bahá szervezett egy kis iskolát azoknak a bahá’í gyerekeknek, akik a Szentföldön éltek. Abban az időben nagyon nagy tudású bahá’iok voltak ’Akkóban, így a gyerekeknek lehetőségük nyílt a tanítók egy csodálatos csoportjától tanulniuk. Az iskolában tanított tárgyak között volt a kalligráfia, ami Bahá’u’lláh és ’Abdu’l-bahá által különösen nagyra becsült művészet. Ez a mély és jelentéssel teli gondolatok, versek és táblák leggyönyörűbb módon való megírásának a művészete, majdnem mintha azok festmények volnának.

Csütörtök délutánonként a bahá’í iskola gyerekei különleges kegyelemben részesültek. Mindegyikük megfogta a héten írott legjobb kalligráfiáját és megmutatta ’Abdu’l-Bahának, aki megvizsgálta azt, megdicsérve és bátorítva a gyermeket, ha azt megfelelőnek látta. Ha a kalligráfia különösen jól volt elkészítve, akkor egy rövid dicsérő mondatot írt a papír aljára saját kezével. A gyerekek számára pedig ’Abdu’l-Bahá írásával megszentelt papírlap olyan kincs volt, amit életük hátra lévő részében féltve őriztek.

Az egyik évben volt egy fiatal, tizenkettő-tizenhárom év körüli gyerek az iskolában, aki nagyon okos volt, de igencsak igyekezett, hogy elkerüljön minden felesleges erőfeszítést. Szeretett játszani és ennek eredményeként futtában és rosszul csinálta meg a házi feladatait.

Nos ez a gyerek, akit Mohamednek hívtak, égett a vágytól, hogy elnyerje ’Abdu’l-Bahá tetszését, ám amikor arra került a sor, hogy leüljön és gyakorolja a kalligráfiát, nagyon sürgetőnek érezte, hogy kimenjen játszani. Aztán az egyik héten Mohamednek sikerült hatalmas erőfeszítést tanúsítania. Keményen dolgozott, és amikor elérkezett a csütörtök, egy nagyon szép kalligráfiát mutatott be ’Abdu’l-Bahának.

A Mester nagyon örült és dicsérő szavakat írt a lap aljára. Ahogyan azt el tudjátok képzelni, Mohamed magán kívül volt a boldogságtól. Nézte ’Abdu’l-Bahá kézírását a kalligráfiája alatt, és meg volt győződve, hogy ő a legszerencsésebb fiú az egész világegyetemben. „Miért nem tudtam ezt megcsinálni minden héten,” gondolta, „ és ilyen megtiszteltetésben részesülni minden csütörtökön?”

Így a következő héten ismét próbálkozott, de sajnos nem volt erős az akaratereje. Egyetlen olyan kalligráfiát se csinált, ami elnyerhette volna ’Abdu’l-Bahá tetszését másodjára is. Akkor Mohamed azt mondta magának: „’Abdu’l-Bahá olyan elfoglalt. Annyi teendője van. Soha nem emlékezne egy kisfiú kalligráfiájára.” Majd kezébe vett egy éles ollót és levágta az alját annak a lapnak, amit az előtte levő héten mutatott be, eltávolítva így ’Abdu’l-Bahá dicsérő szavait.

Látjátok, hogy mi volt Mohamed szándéka. Ugyanazt a kalligráfiát akarta megmutatni ’Abdu’l-Bahának ismét. Ez egy gyalázatos cselekedet volt, habár Mohamed mindig őszinte és megbízható gyerek volt. Megpróbált elfeledkezni a tervéről, de nem tudott. Egy tisztességtelen gondolat megmérgezte a fejét, és nem volt elég erős, hogy legyűrje azt.

Csütörtök délután Mohamed sorban állt az előző heti kalligráfiával a kezében. Már akkor kínzó fájdalmat érzett a lelkifurdalástól. Annyira szégyellte magát, hogy alig tudott ’Abdu’l-Bahára nézni. Végül rá került a sor. Mint mindig, ’Abdu’l-Bahá szeretettel teli és kedves volt. De természetesen abban a pillanatban, hogy meglátta a kalligráfiát, tudta, hogy mi történt.

 Mit gondoltok, hogyan reagált a Mester erre? Közölte Mohamed rossz tettét a jelenlévőkkel vagy megszégyenítette mások előtt? Egyáltalán nem. Nagy szeretettel, de félreérthetetlen határozottsággal azt mondta: „Mohamed, ez annyira hasonlít arra a kalligráfiára, amit múlt héten mutattál be.” Többet nem mondott, de úgy veregette meg a vállát, hogy teljesen világossá tette Mohamed számára, hogy ’Abdu’l-Bahá rájött, mi történt.