Amerikai utazásai során ’Abdu’l-Bahá egyszer beleegyezett abba, hogy egy odadó bahá’í embert megtanítson imádkozni. Azt mondta neki, hogy másnap hajnalhasadáskor jöjjön az Ő szálláshelyére.
A hívő szívét öröm töltötte el. Felkelt hajnalban és ’Abdu’l-Bahá szálláshelyére sietett. Amikor belépett a Mester szobájába, már imádkozás közben találta.
Ráébredve arra, hogy nem tehet fel semmilyen kérdést a Mesternek, úgy döntött, hogy ő is ugyanazt teszi. Így letérdelt a földre és elkezdett imádkozni.
Csendben imádkozott a rokonaiért, barátaiért és magáért. Amikor befejezte, felnézett és látta, hogy ’Abdu’l-Bahá még mindig imába van mélyülve.
Ezért úgy döntött, hogy még imádkozik valamennyit. Újra és újra elismételte azokat az imákat, amiket tudott. De még ekkor sem mozdult meg ’Abdu’l-Bahá.
Ekkor a hívő észlelte, hogy az egyik térde kezd fájni és a hátát is kellemetlenül érezte. Azután hallotta a madarakat kint énekelni. Körbenézve a szobában felfedezett egy nagy repedést a falban. Majd ismét ránézett a Mesterre, és a kifejezés ’Abdu’l-Bahá arcán hirtelen erős vágyat keltett benne, hogy újból imádkozzon.
Minden mást elfelejtett. Az egyetlen vágy a szívében az volt, hogy közel legyen Istenhez és hogy társalogjon Vele.
Oly módon kezdett el imádkozni, ahogyan még soha azelőtt.
A Mester megtanította imádkozni.
Abban a pillanatban ’Abdu’l-bahá felállt, mosolyogva odament hozzá és azt mondta: „Amikor imádkozol, nem szabad gondolnod a fájó testedre, sem az ablakon kívül lévő madarakra, sem pedig a repedésekre a falban!
Amikor imádkozni kívánsz, először is arra kell gondolnod, hogy a Mindenható jelenlétében állsz!”
|